Turi Sándor


TURI SÁNDOR, AZ IGAZI NÉPTANÍTÓ

Illyés Gyula azt írta egyszer, hogy csak az válik történelemmé, amit le is írunk. Az ilyen meghatározásoknak azonban az ellenkezőjére is van példa, mert például Epiktetoszról úgy tudja a történetírás, hogy ő maga nem írta le egyetlen gondolatát sem, a történelem mégis őrzi a nevét és eszméjét. Persze, mert voltak tanítványai, akik megjegyezték, és később le is jegyezték gondolatait. Igaz hát az illyési formula, de hogy Epiktetosz nevét és tanításait ma ismerhetjük, ahhoz olyan szilárd jellemű és hű tanítványok kellettek, mint az ő Arrianosza volt. S akkor már a Móricz Miklós gondolata érvényes, amelyet egyik levelében írt le: amit egy ember már tud, az többé nem titok.

Ezt a gondolatsort lehetne még fejteni is, fűzni is, gabalyítani is. Önmagában igaz is lehetne bármelyik, meg ellentétei is lehetnének egymásnak. Csak a szót szaporítanánk azonban vele, de aligha találhatnánk köztük olyant, amelyik teljességgel illenék Turi Sándorra, Turi tanító úrra, a mi Sándor bátyánkra, a paszabi tanítóra.

Mert hát amiatt szedem itt elő néhány nagy előd mondásait, hogy talán lelek egyet, amelyik jól és röviden kifejezné Turi Sándor bátyánk gondolkodásmódját, esze járását, lelkületét, jellemét, emberségét, de nem akadok ilyenre. Turi Sándor Turi Sándor volt.

Talán az illenék leginkább Sándor bátyánkra, hogy a nyitott tárcáját az asztalra tette, és elfordult. Pedig nagy tehetséggel, kemény és következetes munkával gyűjtött értékek voltak abban a tárcában.

Régészeti és néprajzi gyűjtéseit, a tréfás parasztmondásokat, a humoros parasztnyelvi leleményeket, a népmeséket, a történeti leleteit, saját gondolatait pontosan leírta és berakta a rendszerező iratgyűjtőibe. Arra azonban sajnálta az idejét, hogy mindezt közleményformába szerkessze. Inkább újra rányitotta a szemét valamire, amit más meg nem látott volna, és berakta a tanterme tárlójába, vagy odaadta Pataknak vagy Nyíregyházának, vagy berakta valamelyik dossziéjába, vagy beszélgetés közben széthintette a körülötte lévők között.

Kevés írása jelent meg, azok is inkább a megyei lapokban és töredékesen. Az írást, a kötetbe való szerkesztést inkább másvalakire hagyta. Hagyta, hogy a Lacza Miska bácsi vagy a Korpás Laci bácsi általa lejegyzett meséit másvalaki szerkessze kötetbe, s még arra sem tartott igényt, hogy a szerzők között ott legyen a neve. Ortutay Gyula mégsem egészen hallgatta el a forrást. Az 1935-ben megjelent „Nyíri és rétközi parasztmesék" bevezetőjében a következőket írja:

„Örvendetes kötelességünk megemlékezni segítőtársunkról, akinek e mesekötet fele anyaga köszönhető, aki oly szeretettel és buzgólkodással gyűjtött népmesekönyvünk számára: a pasza-bi tanítóról, Turi Sándorról. A Paszabról és Tiszabercelről (Rétköz) való meséket a múlt év őszén ő jegyezte le számunkra annyi más elfoglaltsága, gondja közepette. Nemcsak az a jelentősége, hogy olyan gazdag „mesefát" fedezett fel, mint az öreg Korpás László, s olyan értékes anyagot segített megrögzíteni, hanem talán még nagyobb érdeme fáradozásainak, hogy fáradott, hogy kedve volt fáradozni". Aztán a lap alján még néhány, adakozáskénti sajnálkozó szó.

Mindezt azért is mondtam el itt elöljáróban, hogy magamat, az emlékezőt is magyarázzam, milyen nehéz Sándor bátyánkról emlékezést írni a konvencionális, személytelen stílusban. Mert ha élményanyagának, gyűjtésének legalább csak kis részét rendezte volna 2-3 kötetbe, most ezeket a köteteket kellene csak elővenni. De nem írt nyomdakészre, mert a hagyománymentést, a gyűjtést tartotta alapvetőnek, nem a személyes hírnévre való törekvést.

Talán éppen ez a számlálhatatlan gyűjteményanyaga és alig felbecsülhető természetes intellektusa okozta, hogy vállalkozó biográfusa is a bőség sűrűjébe tévedt.

Megpróbálok hát személyes élményeimből összeállítani Turi Sándor bátyánkról valamilyen emlékképet abban a reményben, hogy aki nem ismerte őt, a továbbgondolásával ennek alapján az előtt is kialakulhat Sándor bátyánk valamilyen portréja.

Turi Sándor Szabolcs vármegye valamikori székhelyén, Nagykállóban született 1891-ben. Ötödikes elemista korában a kállói református pap, Görömbei esperes lelkére beszélt az apjának, hogy legalább a négy gimnáziumot járassa ki a kis Sándorral ott Kállóban, mert addig jó tanuló volt, s az iskoláztatása ott nem sokba kerül. Sándor bátyánk éppen saját példáján és itt találkozott először a tehetség-felismeréssel és tehetség-ösztökéléssel, aminek a jelentőségét sohasem felejtette el, és maga is élete végéig gyakorolta.

Csakhogy ha már elkezdte a felsőbb iskolázást, éppen az apja nem engedte abbahagyni, folytatta hát a sárospataki tanítóképzőben. Különleges képességei, sokoldalúsága már ott szembetűnő lehetett, mert például a legációs helyekben is válogathatott. Persze hogy kapós volt, hiszen nemcsak jól prédikált, hanem jól tárogatózott is, hegedült, zongorázott, harmóniumozott, s az orgonán jól játszotta még Bach D moll toccata és fúgáját is, mely később is egyik legkedvesebb muzsikaszáma volt. Jómagam is tőle hallottam először még a paszabi templomban. Emellett jó társalgó lehetett már akkor is. Humoros észjárása és előadásmódja a képzőbeli ünnepélyek szereplőjeként és az asztaltársaságokban is kedveltté tették. A pataki képző négy éve alatt sokágú iskolát járt ki.

A falusi „intelligencia” szívesen látott vendége volt, ám derűs tekintete mögötti éles szeme pontosan mérte fel a társaság nem túl igényes szellemiségét. Ott, Patakon alakulhatott ki az a szemléletmódja, amely az átlag értelmiségiek számára szokatlan, érthetetlen volt. Vagyis-hogy vagy a természetes észjárású és természetes intelligenciájú falusiak között érezte magát igazán jól, vagy a széles látókörű, európai műveltségű emberek között. Az átlagos, iskolázott emberek szemében érthetetlen volt, hogy együtt húzta a hálót a Tiszán a halászokkal, aztán a Cakódnál a parton együtt válogatták széjjel fajtánként a szeméthalat meg a nemes fajtákat, együtt vakarták, együtt főzték, fűszerezték és passzírozták át a szeméthalakat a szabadtűzű bográcsban, és ebbe a tömör lébe együtt raktak bele szabályos arányban a harcsa, csuka, márna és potyka darabokat, de ha kecsege is akadt hozzá, hát akkor volt aztán igazi a halászlé. S nehogy azt higgye az a hal, hogy a kutyák ették meg, hát Sándor bátyánk elővette a fonott kiskorsót, és húztak rá egyet a pataki kishegyi borból.

Mindeközben meg szó is esett köztük. No, nem evés közben, mert a halászlé kanalazása közben nemcsak nem illik, de nem is szabad beszélni, hanem előtte, de jobban utána. Egyik egyet mondott, a másik mást. Sándor bátyánk is, mintha csak egy ágyból valók lettek volna. Előjöttek a természetes nyelvi lelemények, tréfák, rigmusok, parasztanekdoták, rövidebb mesék. Egyik ilyen alkalommal Sándor bátyánk odadobta a kérdést: mék a három legbolondabb ember? Hát a halász, amék akkor is köpi a markát, mikor a hálót húzza; osztán a kéményseprő, aki ott is vakar, ahun nem viszket; meg a sakter, aki abbul is levág, amihe tenni kéne. Persze, még jobban megnyíltak a nyelvek. Annyira, hogy Sándor bátyánk késő éjszakáig égette a kis szobájában a villanyt, mire leírta azokat.

Persze, nem csak provokáló szándékkal „dobott be” ő is ilyen mulattatókat, hanem mert természetesen érezte jól magát az ilyen természetes emberek között, s ha azok erre még jobban megnyíltak, hát csalhatatlan érzékkel ki is szűrte és meg is jegyezte az értékesét.

Másrészről a nagy műveltségű, intellektuális emberek között érezte magát otthon. Ha falusiakkal volt együtt, cseppet sem tűnt mesterkéltnek, hogy nyomban az ő kiejtésükre fordult a nyelve, észjárásukra az esze, fogalomkörükre az övé. Ha meg művelt, intellektuális tár¬saságban volt, ugyancsak természetesen azonosult nyomban.

Kallóban az őseredetű magyarok közt cseperedett fel; a legációkban és asztaltársaságokban azokkal lehetett együtt, akikre a berceli Sipos Samu azt szokta mondani, hogy „pap, tanító, jegyző mind szógám”; Patakon meg az Európát járt, nagy tudású professzorokkal.

Patakon végzett tanítóként 1910-ben egyenesen Paszabra került, és ott is élt, tanított halálig.

Paszab egy 1500 lelkes falu a Rétköz alsó végén. Az Árpád-kortól ismert története nem különbözik a többi tiszaháti falutól. Ha jött a török, hát elbújtak a zsombékok közt – innen a neve is: paszab = vizenyős, lápos –, aztán előjöttek, és újra építették a felperzselt házakat, halásztak, csikásztak, pákásztak. A földesúr elől azonban nem bújhattak el, hiszen az övé volt a kenyeret adó föld, azon meg kellett maradni. A paszabi nép itt élte hát a mindennapok életét, ha mód nyílt rá, akkor kuruckodtak, de leginkább a református-magyar hitük tartotta és alakította őket.

Mert módosnak nemigen lehetett nevezni a falut, hiszen valamennyire módosabb gazda is csak 5-6 akadt Paszabon, inkább néhány holdasok, meg földnélküliek éltek ott. A mindennapi létért való küszködés alakította ki ott is az emberek életformáját, gondolkodásmódját, sajátos kultúráját, a meséket, a faragó és szövő díszítéseket, de az „uraktól” való tartózkodást is.

A friss tanító Turi Sándor szinte ugyanazokat a viszonyokat találta Paszabon is, mint szü-lőfalujában, nem érezte magát idegen világban. Időbe telt azonban, meg sok törekvésbe, mire a paszabiak már nem úgy néztek rá, mint egy jött-ment nadrágosra, hanem szinte maguk közül valónak tekintették, és ők is megnyíltak előtte. Sok egyéb mellett talán az is segítette ezt a kölcsönös eggyé válást, hogy házasságával is bizonyította határozott jellemét: gyermekkora óta hű, falujabeli szeremét vitte feleségül Paszabra, ottani tanítósága negyedik esztendejében. A szelíd, kedves fiatalasszony is paszabivá vált.

A kölcsönös eggyé válásnak talán legkifejezőbb bizonyítéka volt, hogy negyvennégy őszén, amikor odaért a rémítő frontvonal, és a környékbeli faluk nadrágosai elfutottak előle, a Turi család ott maradt a helyén azokkal, akikkel jó emberöltőn át együtt élt iskolában, templomban, lakodalomban, temetésen, utcán, mezőn. Nem hagyták el egymást a veszedelemben sem, hanem a tűzvonalból való hátra telepítéskor is együtt mentek Nyírtétre, ahol Sándor bátyánk nemcsak lelki és erkölcsi támasza volt a paszabiaknak, hanem orvosa, állatorvosa, mindenese. Vissza¬térve pedig nyomban megszervezte az iskolai tanítást.

Mire igazán tanítója lett Paszabnak, vagyis a paszabiak is elfogadták csakugyan-taní¬tó-juknak, és ő is mindenestül társuknak és tanítójuknak érezte magát, egyre inkább tanárjuk szere¬tett volna lenni. Nem diplomával tanúsítva, hiszen arra nem is lett volna módja, hanem jelen¬tőségében, hatékonyságában valóságosan. És rendkívüli tehetsége és sokirányú érdeklődése révén fokozatosan azzá is, vagy még többé lett.

Vallotta is, de én – és gondolom, nemcsak én – a kimondott szavakon túl is kiéreztem belőle azt a folyamatosan realizált meggyőződését, hogy a tanítói feladat nem merülhet ki a tantárgyak gépies, egymástól szinte független leadásából, hanem azok összefüggéseit kell megéreztetni, megértetni a gyermekekkel. De ahhoz előbb neki kell minden vonatkozásában és nem csupán elméletileg, hanem gyakorlatilag is megismernie a rendszeren belüli és a rendszerek közötti összefüggéseket. Kifordított az eke a Hordozón egy rossz cserépszilkét, a Kerítőparton meg egy agyonrozsdásodott vasdarabfélét. Aki meglelte, tudta, hogy a tanító úr szereti az ilyen „semmirevaló holmikat”, hazafelé beszólt hát a kapun, és beadta azokat. Sándor bátyánk látta, milyen régiségekkel van dolga, de azt is tudta, az ő régészeti ismerete kevés annak a pontos meghatározásához, hát utat keresett és talált Kiss Lajoshoz, az ismert nyíregyházi muze¬o¬ló¬gushoz. Kiss Lajos szakértelemmel határozza meg a leletek korát, a népcsoportot, amelyik használhatta valamikor, az anyagot, amiből készülhettek azok a régiségek, a használati céljukat, s elmondta a leletek meghatározásának a módszerét is. Elmondta az ásatások metodikájának fortélyait, és hogy hogyan kell a leletek helyét pontosan rögzíteni, amelyből a további leletek helyére is lehet következtetni. Igaz barátság szövődött köztük, s olyan belső kapcsolat, hogy gyakran voltak egymás vendégei a munkában is meg a családi asztalnál is.

Sándor bátyánk aztán ásott az iskolásokkal, a falusiakkal, a régészeti kincseket a tanterem tárlóiba rendszerezte, és a paszabi gyerekek az ember fejlődéstörténetének megbeszélésekor szemléltető anyagként nézegethették és vehették kezükbe azokat. Megtapasztalhatták, hogy többezer éves őseink milyen ügyesen, ötletesen és szorgalommal voltak emberek. Az össze-függést az akkori és a mai kor embere között már szinte nem is kellett szavakban is elmondani.

Kiss Lajossal való kapcsolata ösztökélte a régi és mai házi készítésű használati tárgyak gyűjtésére és rendezésére. Nem ritkán a porta gazdájának somolygásától kisérve túrta fel a paszabi és berceli padlásokat, az ereszek alját és szedte le a már csak tűzre való favillát, sulykot, mángorlót, guzsalyt, jászolgolyót, béklyót, bélyegzővasat, meg ehhez hasonlókat. Ezek is a tantermek tárlóiba kerültek, vagy a nyíregyházi múzeumba, és a kisiskolások az elődeikhez kapcsolódó még több tárgyat vehettek a kezükbe.

Ugyancsak ebből a kapcsolatból fakadt a paszabi és környékbeli szőttes minták gyűjtése. 

Sándor bátyánk és leányai felkutatták még a már foszladozó régi abroszokat, gyúró¬köté-nyeket, vőfélykendőket, komakendőket, meg az újabbakat is, és azok „szedett csíkjait, mintáit” használták fel, teljesítették ki. A Turi lányok, Margit és Ilona megtanították rá a paszabi lányo¬kat, asszonyokat, sőt némelyik fiút is, és ma már a paszabi szőttes messze a határainkon túl is hirdeti Paszabot, s benne kimondatlanul is a Turi család szervezőkészségét.

A Kiss Lajos körül kialakult szűkebb értelmiségi körnek, egy európai szellemiségű baráti együttesnek lett hát tagja Turi Sándor bátyánk is. És otthon érezte magát ebben a „családban”.

Kiss Lajos, Fehér Gábor és Vígváry László szombat délutánonként Paszabon, a Turi házba n jöttek össze, ahol gyűjtéseket terveztek, kéziratokat, verseket olvastak. Az irodalmi ízlés for-málója Fehér Gábor volt, amelyre különösen Margit volt fogékony. Ők vitték oda Ortutay Gyu¬lát is.

Ortutay Gyula is gyakori vendég volt a Turi portán. A néprajz iránt fogékony Sándor bátyánk már lejegyzett jó néhány mesét Lacza Mihálytól és Korpás Lászlótól, mondókákat, rigmusokat sok paszabitól és bercelitől. Ortutay megjelenésével ez a gyűjtés szakszerűvé, rendszeressé és módszeressé vált, s többek között a Buday-Ortutay neve alatt kiadott Nyíri és rétközi paraszt¬mesék című kötetben jelent meg. De ott voltak már a dossziékban a népdalok, népballadák szövegei vagy helyi szövegváltozatai is. A paszabi gyerekek és a nagyok is kezdték értelmezni a meséket és balladákat, kezdték észre venni az összefüggéseket a harmadfélezeréves cserép¬korsó, a magyarok honfoglalása és a népmesék között.

Elvágta valaki a kezét, vagy feltörte a villanyél, paszulyt dugott valamelyik gyermek az or-rába, vagy étvágytalan volt, mentek „Turi tanító úrhoz”. Mert hová is mehettek volna, hiszen a legközelebbi valamire való orvos nyolc kilométerre volt. De hát a baráti együttesnek volt egy emberként és orvosként is kitűnő Vígváry Lászlója, akitől Sándor bátyánk folyton kérdezett, Vígváry doktor meg folyton magyarázott. Aztán megegyeztek, hogy az emberi és állati szer-vezet szinte teljesen egyforma. A sebeket hát embernél és jószágnál szakszerűen ellátta Sándor bátyánk, s a belgyógyászati eseteket pedig küldte vagy kísérte a nyíregyházi kórházba. Így már orvosa és állatorvosa is volt ő Paszabnak, Bercelnek, de még fél Ibránynak is.

No és egy volt pataki diák hogyne talált volna kapcsolatot éppen Patakkal, a patakiakkal. Ő nevezte szóban és leveleiben is „nagy család”-nak azoknak a rendkívüli intelligenciájú és kul-turált embereknek az együttesét, akikkel szívesen volt együtt, akikhez szívesen ment. Ilyenek voltak Paszabon különösen Újszászy Kálmán és Szabó Zoltán teológiai professzorok, Pesten meg Móricz Miklós közgazda.

Eleinte inkább a nyíregyházi Jósa múzeumnak ajándékozta vagy gyűjtötte a néprajzi és régészeti leleteket, de amikor megismerkedett Patakon az Újszászy Kálmán által kezdemé¬nye-zett és szervezett Faluszemináriummal, a néprajzi gyűjtéseit, leírt gondolatait, tanulmány¬ter-veit, könyvterveit, gazdag levelezését inkább a pataki Theológiai Akadémia Faluszeminá¬ri-umában helyezte el. Patakon különösen otthon érezte magát.

Móricz Miklóssal, a Zsigmond nagyműveltségű és tiszta emberségű öccsével is Patak, a pataki népfőiskola hozta össze, Móricz Miklós révén pedig Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Móricz Zsigmonddal került kapcsolatba. Hogy ez a „nagy család”-i kapcsolatrendszer milyen szellemiségű és kölcsönösen milyen termékenyítő erejű volt mindőjükre, meg Patakra is meg Paszabra is, azt egy ilyen rövid emlékezésben legfeljebb érzékeltetni és érzékelni lehet. Turi Sándor és Móricz Miklós nemcsak kiterjedt és igen elmélyült levelezésben volt egymással, hanem Móricz Miklós jelentős pénzösszegeket küldött Sándor bátyánknak azzal, hogy belátása szerint használja fel a szívesen tanuló, tehetséges paszabi vagy más szomszéd falusi gyermekek iskoláztatására, továbbképzésére.

A pataki népfőiskolának a kezdetétől, 1936-tól egyik szellemi bázisa, nevelője, az előadások és beszélgetések summázója, a Kerékvágás egyik írója-szerkesztője volt ő.

Hogy milyen volt a pataki népfőiskola és milyen ösztönző hatása volt a nagy lendülettel és erőteljesen kifejlődő hazai népfőiskolai mozgalomra, ebből az emlékkönyvből feltételezhetően kiolvasható. Arról meg, hogy Turi Sándor bátyánknak milyen szerepe volt a pataki népfőiskola életében, oldalakon lehetne sorolni a tényeket, szerepköröket, s talán mégsem állna össze a teljes tartalmi kép. Formailag a Sárospataki Református Theológiai Akadémia kérte évről-évre ki az egyházmegyétől a népfőiskolai tanfolyamok idejére néprajzi és népművészeti előadások tartására. A gyakorlatban azonban azt csinálta, mint Paszabon: mindent. Derűs, bölcs, szorgal-mas egyénisége nélkül, állandó jelenléte nélkül nem lett volna olyan hatású a pataki népfő¬is-kola, mint amilyen volt.

Sokoldalú tevékenységét a hivatalos fórumokon is ismerték már, és amikor a szinte megállít¬hatatlan népfőiskola-szervezési lendületben 1940-ben a nyíregyháziak is megalakították nép¬fő¬iskolájukat, az induláskor Paszabon tartottak népes, hivatalos, alapozó, egész napos konferen¬ciát, s a nyíregyházi népfőiskolára is meghívták szervezőnek, nevelőnek, előadónak. Éppen a pataki népfőiskolán végzett munkásságát és nagy tapasztalatát ismerve. Hogy Turi Sándor bá¬tyánk hogyan és mennyire volt azonos a népfőiskolai gondolattal, a népfőiskolával és a népfő¬iskolásokkal, azt talán jól érzékelteti a Kerékvágás 1940. január 15-i számában irt hívogatása. A kissé patetikus hang tőle nem hatott annak, mert ő minden szavát élte is.

„...A magyarság lelki életében is vannak olyan jelenségek, amik a régi vadvizes területek állapotához hasonlítanak. Az ilyen elhanyagolt lelki területek adnak szállást ma idegen esz-méknek és jelszavaknak, búvóhelyei kárt okozó indulatoknak. Jövőbe néző emberek elgon-dolása szerint el lehet és el is kell tűntetni ezeket az állapotokat. A magyar földnek és rajta a magyar léleknek csodálatos életereje van. A magyar lélek tud magából mást is kitermelni, mint amit eddig termelt, ha gondozás alá veszik. Akik szeretettel hajoltak közel ehhez az elhanyagolt magyar lelki világhoz, azok csodálattal nézik az ott szunnyadó lelki értékeket. A jövő magyar sors alakulásához nem idegen eszmékre, hanem olyan emberekre van szükség, olyan értékekre van szükség, amik magyar lélek termő és teremtő erejéből jönnek elő. A sárospataki Főiskola azért küldi el újra a behívó leveleket, és azért hívja magához a falu legátusait, hogy a régi magyar múltból átmentett nemzeti kincseket kitermelje a magyar fiatalság lelkéből, és ráeszméltesse őket arra, hogy mennyi szép és milyen sok lelki értéknek hordozója a magyarul érző, öntudatos falusi ember.

Szeretetfalva ezzel a gondolattal várja haza újra az ő polgárait és reméli, hogy az együttes munkából áldás fakad a résztvevők lelkére és dicsőség a magyarság életére. ...

Meleg testvéri szeretettel várunk mindnyájatokat. Azt tapasztaltuk, hogy akik egyszer itt jártak, azoknak második otthonává lett a mi pataki Főiskolánk. Hisszük, hogy tinéktek is az lesz."

Hadd írhassam le itt is egy korábbi kéziratomban megfogalmazott emlékezésemet Turi Sán-dor bátyánkról úgy, ahogy akkor megírtam, még ha néhány vonását említettem is már ebben az emlékező írásban.

„Turi Sándor bátyánkkal már gyermekkoromban kapcsolatba kerültem. A manduláim folyton rendetlenkedtek, meg egyéb gyermekbetegségek, sérülések sem kerültek el, s mivel a szomszéd falusi orvos messzi is volt meg drága is volt, a falunkbélihez, a bercelihez meg nem nagyon jártak, nem volt hozzá bizalmuk az embereknek, hát Paszabra, Turi Sándor bátyánkhoz szaladt át velem Édesanyám. Ő a sebkezeléshez és az egyszerűbb gyógykezeléshez is értett, nehezebb esetekben pedig a nyíregyházi orvosbarátaival konzultált, s ha kellett, az ilyen ese-teket, operációkat hozzájuk küldte, velük előre megbeszélve. A gyógykezelés fizetsége az volt, hogy szakszerű vezetéssel velünk, meg a vele hasonló kapcsolatban lévőkkel felásathatta a pá-linkáskúti földünk partos részét, és a talált csontokat, lándzsahegyeket és egyéb leleteket elvi-hette az iskolájába, meg a nyíregyházi Jósa múzeumba. Vagy egy-egy szép szedett csíkos házi szőttes, aminek a motívumait a lányai mindjárt fel is dolgozták. Vagy a csősz által naiv fi-gurákkal mintásra karcolt görögdinnye, aminek a héját preparálta aztán ki. Meg az, hogy végig turkálta a padlás alját, és elvihette a régi, girbe-gurba nyelű gereblyét, falapátot, favillát, vas-villát, csáklyát, láncos jászolgolyót és hasonlókat. Amikkel aztán az ő tantermeinek a tárlóiban találkozhattam újra, s az ő iskolás gyerekei szabályos társadalom-fejlődéstörténeti feleleteket adtak elő ezekből a holmikból. Számomra legszívesebben vett megbízása az volt, hogy gyűjtsek a falunkban rigmusokat, mondókákat, humoros történeteket, és hogy jegyezzem le pontosan az öreg Korpás László és Lacza Miska bácsi meséit. Persze, arra is kioktatott, hogyan férkőzzek a bizalmukba egy-egy pakli dohánnyal, fütyölő pályinkával, hogy jó mesélő kedvük kerekedjen. Nem volt könnyű, pedig nyaranta ott verték szabályos ritmusban a hadaró cséppel a gabonát (rozsot), csinálták belőle a szép zsupkévéket az udvarunkban.

Turi Sándor bátyánk révén jutottam el először szervezett kirándulásra is, Sátoraljaújhelybe, a paszabi iskolásokkal. Ma is jól emlékszem, hogy a gyermeki újdonságélményen kívül rácsu-dálkoztam a határon túli földekre, amelyeken ugyanolyan búza meg tengeri volt, mint a mi¬e-inken; a sorompósokra, akik ugyanolyan emberek voltak, mint az ideátiak, csak puska volt a vállukon; a civilekre, akiknek áthallatszott a szavuk, és ők is magyarul beszéltek, de sem ők nem jöhettek ide, sem mi oda; a hajításnyira lévő Borsira, ahova nem mehettünk át megnézni Rákóczi szülőházát; a bokáig sem erő Ronyvára, amelyiken át száraz lábbal hozták a piti csempészek a Dorkó-cipőt, az ezerédest (szaharin), a tűzkövet; arra a Ronyva patakra, amelyet folyóvá neveztek ki a „konferenciázó nagy szélhámosok”, hogy kétfelé szabhassák meg a várost is. Nem hangzott ott el egyetlen irredenta szólam sem, csupán a tényeket mondták el a tanítók, kinek-kinek a fantáziájára bízva az összefüggések keresését.

Turi Sándor bátyánk látott el olvasni valóval is. Ő nem mondta, hogy a Tolnai Világlapján kívül nem való más nekem, hanem a hónom alá nyomta Ortegát (harmadszori olvasás után kezdtem úgy-ahogy érteni), s mellé egy idegen szavak szótárát, Móricz Miklós Hogy adod-ját (ezt első olvasásra értettem), Illyés Puszták népét, Sinka Vád-ját, Adyt, Kós Károlyt, Tamási Áront, Balázs Ferencet, Erdélyi Józsefet, Kodolányit, s ki tudná mindet felsorolni. Veres Pétert nem, hozzá más úton jutottam el. Nem féltett ezektől az igéktől. Egy-egy hajnalon átfutottam hozzá – már ébren, munkában találtam mindig –, s mire kezdődött a tanítás, meg hánytuk-vetettük Illyéséket. Az értelmezésben sem hagyott magamra.

Egyik bácskai néprajzos útjáról hazatérve, mert gyakorlatilag is igazolva látta a saját szem-léletét, lelkesülve mesélte, hogy az ottani gazdák felsőbb iskolákba járatják a gyermekeiket, de nem íróasztalt keresni küldik aztán, hanem azok visszamennek a földjeikre, és még okosabban folytatják a gazdálkodást, természetesnek vévén a paraszti termelő munkát. Mondta, hogy a sváb paraszt bauernek, épitőnek, termelőnek mondja magát, nem pedig parasztnak, ami faragatlant, pallérozatlant jelentő jövevényszavunk. S hogy az elnevezés különbsége gyakorlati különbséget is jelent, ö tudatosította először bennem, hogy csakis a munka, a következetes munka teremt gyarapító érteket. Aki nem ezt teszi, az kufár, az visszaél ember voltával.

Turi Sándor bátyánk volt az első, aki önálló gondolkodásra, lehető objektív vélemény¬al-kotásra a saját példájával ösztönzött. Ö hozott össze Patakkal, majd Móricz Miklóssal, s éppen ezek révén indított el arra az útra, amelyet azóta is taposok”.

És még egy részt az ugyancsak kéziratos emlékezésemből.

„Turi Sándor bátyánkhoz, amíg még Bercelen voltam, szinte hetenként átjártam, és ezek olyan alkalmak voltak, amelyek nélkül mai fejemmel is alig tudnám elképzelni magamat. Min-dig tartogatott valamilyen feladatot számomra, de nekem mégis az volt a legkedvesebb szerep, hogy vele lehettem, figyelhettem őt a hajnali vagy éjszakai órákban, magában morfondírozva, vagy a legkülönbözőbb emberekkel beszélve és igazítva el dolgaikat. Vagy – különösen a há-ború utáni ínséges időkben – ahogyan megpakolta hatalmas harmonikás táskáját, és vitte fel Patakra Újszászyéknak, Szabó Zoltánéknak meg a többieknek, mert ’sok ott az apró gyermek’. Ilyenkor vitt magával egy kis fonott korsót, és hozta vissza jó pataki borral. Este meggyógy-szerezte, bekötözte valakinek a töréses kezét, aki illendőségből megkérdezte, hogy mivel tartozik. Mire Sándor bátyánk töltött neki egy pohárral a pataki kis korsóból, aztán annyit mondott, hogy a kis Újszászy Eszternek jó tehéntől való tej kellene, vigyél le, koma, holnap a hajnali vonathoz egy kupával, add oda a kalauznak, majd az meg leadja a pataki állomáson, hadd legyen a kis Eszternek jó früstökje. Neki a csordástól a kalauzon és egyetemi tanáron át a miniszterig mindenki jóembere volt, koma volt (ez volt a szava járása), s ha valamelyik állomáson valaki leadott egy pakkot egy akármilyen ismeretlen embernek, hogy vigye el a falu másik végére, ezt Turi tanító úr küldi (nem igazgató úr, nem főpedagógus, ez ellen tiltakozott), az szó nélkül vitte. Tudta ki az a Turi tanító úr. – Szakadatlanul osztogatta magát széjjelfele, de soha nem fogyott el, inkább gyarapodott. Az ő példáját nem lehetett és nem lehet nem követni”.

Említettem már, hogy óriási életművéből alig jelentetett meg valamit írásban is. Azt is töredékesen. Nem mintha a nyomtatott írást nem becsülte volna, inkább jól megérett, meg-alapozott művet, műveket szeretett volna kiadni a kezéből. Egyszer elolvasásra ideadta Etelka hercegnő (vagy grófnő?) kinyomtatott disszertációját a tanyavilágról, hogy „na, mit szólsz hozzá, egyszer kiment a tanyára, és még doktori címet is kapott érte”. Ő nem publikált, de mindent leírt. Leírta észleleteit, gondolatait, és az egyik példányt gondosan berakta az iratrendezőibe, a többi példányt meg vitte-küldte Patakra, Nyíregyházára, Ortutaynak. Meg is találhatók ott. Csak értő és érző pennájú emberre vár a hatalmas anyag. S ennek az embernek elő kell jönni, mert Sándor bátyánknak volt igaza: ha életében még írt is volna, nem jutott volna ideje észre venni és összegyűjteni azokat a rétközi népi kincseket, amelyek mára már elmúltak hordozóikkal, a korabeli emberekkel együtt. A Turi Sándor hagyatékában azonban megvannak.

Mai specializált és hajszolt világunkban egyre gyakrabban kerül szóba példa gyanánt a régi néptanító típusa. Többen Turi Sándort is ebbe a kategóriába „rendszerezik”. Pedig ő több volt ennél. Sőt, még tovább megyek.

A harmincas-negyvenes évek népfőiskolai tanfolyamai rövid időtartamúak voltak, de a falu embereit legjobban ismerő tiszteletesek és tanítók irányították oda a leginkább tehetségesnek és hatásosan mozgékonynak ígérkező fiatalokat azzal a szándékkal, hogy azok majd a falu élesztői, kelesztői legyenek, hogy az anya-népfőiskola szellemében és a falu aprajával-nagyjával együtt mozdítsák majd előre a falu szellemiségét, gondolkodásmódját, boldogulását, életét. Amint azt Turi Sándor bámulatos természetességgel csinálta Paszabon.

Turi Sándor életén keresztül csinálta a népfőiskolát Paszabon.

Varga András

 

(In: A sárospataki népfőiskola 1936-1986. Tudományos Ismeretterjesztő Társulat és Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézete, Budapest, 1986, 69-75 l.)